Ősi íjászat művészete a ZEN egyszerűségével.

Egyáltalán nem vagyok járatos a Kyudaóban. Olvastam egy könyvet, ami nagyon megfogott.

Címe : ZEN – Az íjászat művészete – Kyudo

Az író leírást készített a Kyudo-val való ismerkedéséről. Fejezetről fejezetre haladva az úton amit bejárt.

Igazán nehéz írni a könyvről. Európai számára, (vagy itt csak magamról beszélek?) sok minden nehezen érthető.

De gyanítom, hogy az író számára sem volt minden világos, mert bizonyos részeket nem fejt ki.

PL a Mester beszél az íjász a vesző és a cél kapcsolatáról, mely számára egy és ugyan az (Itt egy kicsit elvesztettem a fonalat).

Magáról a íjászatról keveset ír az író. Az íjászat lélektana, a fő témája. De ez is igen érdekes olvasmány. Bepillantás egy más kultúrába, és egy számunkra idegen, de nagy íjásztudás rejtelmeibe.

Érdekes volt olvasni, hogy számukra nem a cél eltalálása a lényeg, hanem a lövés tökéletes kivitelezése. A Mester sokszor a táblára sem tekint. Szerintük a tökéletes kivitelezés megával hozza a pontos találatot is (Valószínűleg igaza is van).

Elég részleteses foglakozik a légzéstechnikával. Kezdő íjászként ez így könyvből olvasva is nagyon hasznos, és jó leírás.

Összefoglalva: Aki egy kicsit érdeklődik más nemzetek íjásztudása iránt, vagy érdekli a ZEN, azoknak tudom ajánlani a könyvet. Nem egy szórakoztató esti olvasmány. Többszöri figyelmes olvasást igényel, de megéri.

V.4.0

A magyar harcművészet

Honfoglaló őseink hadi szervezetéről, harcmodoráról, felszereléséről a kortárs bizánci és német feljegyzésekből kapunk autentikus információt. A magyarokról általánosságban így írtak: „Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép a bajt, fáradságot nemesen tűri, a hideget és meleget kiállja, s a szükségbeli fogyatkozást, mint pusztanép fel sem veszi. Karddal, íjjal és kopjával fegyverkeznek. Fürkészők és szándékaikat rejtegetők. Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján.”

A korabeli magyar hadviselés fő taktikai elemei a tudatos és alapos felderítés, a kezdeményező szellem, az ellenség megtévesztése, a tervszerűen végrehajtott taktikai visszavonulás és a váratlan rajtaütés voltak.

Sok gondot fordítottak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is. Nagy csapat ló követte őket, részint táplálékul, részint pedig a lóváltás révén a menetteljesítmény fokozása végett. Az ellenséget az ütközetek előtt mindenhol a magyar fürkészők csoportja kísérte, általában nem kerültek velük harcérintkezésbe, de egy pillanatra sem tévesztették őket szem elöl. Nem körülárkolt táborban táboroztak, mint a rómaiak (bizánciak), hanem a háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve legeltették lovaikat télen-nyáron. Örseiket messzire, sűrűn egymás mellé helyezték el, nehogy egykönnyen rajtaütés érje őket. A harcban, nem mint a rómaiak, három hadosztályban állnak csatarendbe, hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választották el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A harcrend mélysége nagy, arcéle egyenes volt. E harcrendeken kívül, gyakran mögötte, tartalék haderőt állítottak fel. Feladata az ellenség figyelése volt, hogy mikor kell a harcoló sereg valamelyik részének segítségére sietni. Legjobban a távolból való harcot szerették és a cselvetést, az ellenség bekerítését, a színleges meghátrálást, a visszafordulást, az ellenfél csatarendjének megbontását. Amikor az ellenség menekült, kíméletlenül üldözték, amíg soraik teljesen fel nem bomlottak. Az egyedüli hatékony védekezés ellenük a várerősség volt, mivel a rendszeres ostromot gyalogság és ostromgépek hiányában nem kedvelték, ilyenkor kiéheztetéssel és a vár tüzes nyilakkal való felgyújtásával kísérleteztek.

A honszerző majd kalandozó magyar hadsereg kizárólag lovasságból állt. Felszerelése egységes, könnyű fegyverzet volt. Az ősmagyar lovas legfontosabb fegyvere az íj és a nyíl volt. Ez a „saggittae hungarorum”, ami Európát rettegésben tartotta, a kor leghatékonyabb fegyvere volt. Hordtávolsága az egykori európai íjaknak háromszorosa volt, a kezeléséhez legalább 10 évi, már a gyerekkorban kezdődő állandó gyakorlás volt szükséges, az idegenek, még ha kezükbe is kerül, nem sok hasznát vették, A harcos állandóan leeresztve, a derékszíjra csatolt bőrtokban hordta és csak a bevetés előtt ajzotta fel. Ezen kívül minden harcos rendelkezett még könnyű, hajlított szablyával és egy nehéz szekercével. Védelemre a sisak, az egymás mellé helyezett vasgyűrűkkel megerősített bőrvért és kerek kisalakú bőrpajzs szolgált. Harcfelszerelésükhöz tartozott még a vízen való átkelést elősegítő felfújható bőrtömlő, a jelzéshez szolgáló kürt és a csapattesteket (nemzetségeket) megkülönböztető kopjás zászló,

A X. századi magyarság harceljárásának legjellemzőbb vonása és ezúttal sikerük legbiztosabb alapja az íj mesteri használata volt. Ütközeteiknek a nyílharc annyira szükséges és nélkülözhetetlen velejárója volt, hogy támadást soha nem kezdtek, míg az íj a maga halálos aratását el nem végezte. Harceljárásukban két fő mozzanatot különböztetünk meg: a távol-harceszközökkel való előkészítést és a közelharcot. Ebben különbözött a magyarok harcmódja a nyugati harceljárástól. Mert míg a nyugati lovagok lebecsülték, sőt megvetették és így mellőztek a nyíl használatát, addig a magyarok harcászatában éppen ennek volt a döntő szerepe. Egy hátránya volt csak ennek a fegyvernek, használata az időjárás függvénye volt. Jól tudták ezt ellenfeleink, s győzelmeiket nem egyszer az íj találati pontosságát és hordképességét lényegesen befolyásoló esőnek, a ködnek köszönhették.

A nyilazásnak tehát harcdöntő jelentősége volt. A harcban segítette a magyar harcost és a lovát jellemző gyorsaság, amelyben a nyugati lovagok nem tudták utolérni. A rajtaütésszerű meglepetés, az ellenféltől való gyors leválás, a fokozott teljesítményt követelő átkarolási művelet mesteri keresztülvitele, a nyergéből visszafordulva nyilazó lovasnak és a gyors, kicsiny keleti lófajtának volt köszönhető.

A nyilazás természetéből és az ellenfél tömör oszlopban való felállásából következett a magyarok széles kiterjedésre való törekvése. Ez biztosította a nyilazás állandóságát, egységeik mozgékonyságát, a tömör vonalakban küzdő ellenfél legyőzését arcban és oldalban, s főként az ellenfél megtévesztését a saját erők helyzete és nagysága felől.

Amikor az első nyilazó rajok az ellenfél közelébe érve az íj használatának beszüntetésére kényszerültek, a térközben jobbra- balra kifordulva gyorsan visszavonulhattak anélkül, hogy a hátrább álló csoportok hadrendjét megzavarták volna. Helyükbe ilyenkor az utóbbiak léptek, ami a nyilazást állandósította.

A magyar harcmódot a támadás jellemezte. Azonban, ha csak lehetett, a legkisebb áldozatot kívánó támadási módot választották. Kerülték a kizárólagos arctámadást, kombinálták azt átkarolással, hátbatámadással, s mindig az utóbbiakon volt a fő súly. Nyugat hadseregeinek – beleértve a bizánciakat is – ezzel szemben éppen az arctámadás volt a fő taktikai elemiik, amely során páncélos lovasaikkal ércfalként igyekeztek ellenfelüket lehengerelni. Erre a nekirohanásra alapozták támadásuk sikerét, s ha ez elmaradt, tehetetlenül áldozatul estek a sokkal leleményesebb, ügyesebb fogásokkal élő magyaroknak.

Ezzel szemben a magyaroknál az arctámadást legtöbbször csak színlelték, és ezt kiegészítette a cseles visszavonulás. Ennek az volt a célja, hogy az ellenség a közelharc elől megfutni látszó magyarok után nyomuljon, és olyan terepszakaszra érjen, ahol már várták őt az oldalban felállított lesek. Ebben a pillanatban megszólaltak a kürtök, jelezve, hogy a döntő összecsapás most kezdődik. A színlelt visszavonulásban lévő és a nyergében visszafelé nyilazó oszlop hirtelen megfordult és az ellenfél felé rontott, akiket ugyanakkor oldalról és hátulról is megtámadtak a rejtekhelyeikről kitörő lesek, hogy pusztító nyílzáport zúdítsanak a meglepett ellenségre. A minden oldalról körülvett ellenfél sorai megbomlottak, s a lovagok menekülésre vették a dolgot. Ekkor repültek ki hüvelyükből a szablyák, kerültek marokba a szekercék, hogy elvégezzék a maguk halálos aratását. A zárt rendjében megbontott és nehéz lovaival gyors futásra nem képes lovasságra, vagy még inkább a gyalogságra a teljes megsemmisülés várt.

Az egy-egy hadjáratban 10-20 ezer főt kitevő magyar könnyűlovasság olyan gyorsan mozgó fegyvernem, amelynek akciórádiusza a bázistól 1000 kilométer. Ez abban az időben az utolérhetetlen gyorsaságon felül azt is jelenti, hogy a magyar haderőnek csaknem minden tagja önellátó. Tehát ellátmányban nincs az ellenséges területre utalva, hiszen füvön, vízen és tüzelő- anyagon kívül legfeljebb csak friss húsra, de erre sem feltétlenül van szüksége. Élelmiszer elrejtésével, vagy elpusztításával ellene tehát nem lehet védekezni, Ő azonban saját biztonságának veszélyeztetése nélkül pusztíthatja el az ellenséges lakosság készleteit. Ez a harcászat kétségtelen a kor legeredményesebb csatadöntő, és ami még fontosabb, az ellenséges területet elpusztító manőverező tényezője volt.

Az oldalamon közreadott történelmi leírás NEM a saját munkám. Szöveget a Keszi Hagyományőrző íjász egyesület weblapjáról vettem át. weblapomon az ő beleegyezésükkel használom fel.

Bölcs Leó bizánci császár „Taktika” című munkája (Földi Pál feldolgozása) alapján írta Berlinger Gábor

Az eredeti szöveget csak részleteiben szeretem volna felhasználni, de mivel a szöveg így teljes, a teljes szöveget átvettem. A Keszi Hagyományőrző íjász egyesület oldalán nagyon sok érdekes, és hasznos információ található. Így az érdeklődő figyelmébe ajánlom.

Az eredeti szöveg Kertai Zalán grafikáit tartalmazza.

v:4.0