Állvány

elolrol

oldalrol

 hatulrol

 

Alkatrészei:

Az itt leírt méretek a mi állványunk méretei. Nem biztos, hogy pont a leg ideálisabb, de talán kiinduló pontnak jó.

Próbálok az alkatrészeknek nevet adni, de nem igazán tudom, hogy mennyire közérthetők.

 

Állvány hátsó támasztó lába.

Mérete: 1250*90*20 mm

1 Db szükséges.

tamasz

Erre támaszkodik az állvány hátrafelé.

 

Támasztartó.

Méretei: 200*55*20mm

1 Db szükséges.

tamasz_tarto_2

Az hátsó támasz lába és az állvány közé kerül. Azért kell, hogy a zsalu ide legyen rögzítve, ne az állványhoz.  Másrészt az állvány lábait rögzítjük hozzá.

 

Láb:

Méret: 1390*55*20mm

2 Db szükséges.

Lab

Az állvány lába.

 

Kereszttartó:

Méret: 800*55*20mm

2 Db szükséges.

kereszttarto

Ennek az elemnek több feladata is van. Egyrészt merevíti, az állványt másrészt tartja a táblatámaszt.

 

Tábla támasz:

 Méter: 350*60*20mm

1 Db szükséges.

betet_kozepe

 

Ehhez az elemhez rögzítjük a két „szarvat”, ami ténylegesen tartja az táblát.

 

Táblatartó „szarvak”:

Méter: 235*55*20 mm

2 Db szükséges.

betet_szele

Erre az elemre rakjuk a táblát.

 

Szereljünk:

1.lepes

Támasz tartora erősítsük rá a két lábat. Nekem KB 40 fokos szöget zárnak be egymással. Táblát, ha ráteszem az állványra 600 mm magasságba kerül az alja a földtől. Tehát a lábak szögénél vigyáznunk kell, hogy a tábla megfelelő magasságánál a két láb távolsága akkora legyen, hogy a vessző ne lökje át a táblát az állványon.

2.lepes

 

Szereljük fel a merevítőket. A merevítők magassága KB megegyezik a tábla aljával.

3.lepes

Szereljük össze a táblatámaszt, és a „szarvakat”. Én itt külön vettem, az elhelyezkedés miatt, de egyszerűbb egyből a tábla merevítőre szerelni.

4.lepes

Tábla támasz felszerelve az állványra.

És végül felszereljük az állvány hátsó támaszát. Mi ide kapupántot szereltünk. Így a táblalába behajtható.

Allvany_2

Állvány előlről

 

Allvany_2_1

Hátúról.

 

Allvany_2_2

Alulról.

 

Allvany_2_3

Felülről.

 

v:4.0

Tollak

A tollak formái nagyon sok félék, és változatosak lehetnek. A teljesség igénye nélkül említek pár formát.

Színben, méretben, alakban eltérnek egymástól.

tol

Tollazáskor van pár alapszabály, amit nem szabad elfelejteni.

– A vesszőkre jobbos, vagy ballos tolat kell tenni. Egymástól eltérő “gerinc rachis” pontatlan vesszőt eredményez.

cseve_kep

Forrás

Egyes helyeken a gerinc rachis –et CSÉVE – ként említik.

Vannak akik a vesző készítéskor figyelembe veszik, hogy az íjász jobb, vagy bal kezes.

Jobb kezes íjásznak jobbos veszőt készítenek, balkezesnek balost. Az én véleményem szerint ennek nincs jelentősége.

– Most lássunk néhány tollformát.

tol_nevek

Forrás.

A tollakat több féleképpen lehet feltenni. Mivel eléggé kezdő vagyok egyenlőre a tollak felragasztásának módjairól nem tudok sokat. Próbálkozom, a csavart toll felrakásával. Az első csavartollú veszők elég sikeresnek tűnnek. Gyorsak, pontosak, stabil a pályájuk.

tollazas_1

tollazas_2

 

Forrás: A forrás levette a tartalmat az oldaláról.

v:4.0

Zen–KYUDO

Ősi íjászat művészete a ZEN egyszerűségével.

kyudo

Egyáltalán nem vagyok járatos a Kyudaóban. Olvastam egy könyvet, ami nagyon megfogott.

Címe : ZEN – Az íjászat művészete – Kyudo

Az író leírást készített a Kyudo-val való ismerkedéséről. Fejezetről fejezetre haladva az úton amit bejárt.

Igazán nehéz írni a könyvről. Európai számára, (vagy itt csak magamról beszélek?) sok minden nehezen érthető.

De gyanítom, hogy az író számára sem volt minden világos, mert bizonyos részeket nem fejt ki.

PL a Mester beszél az íjász a vesző és a cél kapcsolatáról, mely számára egy és ugyan az (Itt egy kicsit elvesztettem a fonalat).

Magáról a íjászatról keveset ír az író. Az íjászat lélektana, a fő témája. De ez is igen érdekes olvasmány. Bepillantás egy más kultúrába, és egy számunkra idegen, de nagy íjásztudás rejtelmeibe.

Érdekes volt olvasni, hogy számukra nem a cél eltalálása a lényeg, hanem a lövés tökéletes kivitelezése. A Mester sokszor a táblára sem tekint. Szerintük a tökéletes kivitelezés megával hozza a pontos találatot is (Valószínűleg igaza is van).

Elég részleteses foglakozik a légzéstechnikával. Kezdő íjászként ez így könyvből olvasva is nagyon hasznos, és jó leírás.

Összefoglalva: Aki egy kicsit érdeklődik más nemzetek íjásztudása iránt, vagy érdekli a ZEN, azoknak tudom ajánlani a könyvet. Nem egy szórakoztató esti olvasmány. Többszöri figyelmes olvasást igényel, de megéri.

V.4.0

Magyar harcmodor

A magyar harcművészet

 

Honfoglaló őseink hadi szervezetéről, harcmodoráról, felszereléséről a kortárs bizánci és német feljegyzésekből kapunk autentikus információt. A magyarokról általánosságban így írtak: „Egy fejedelem alatt élnek, ki kemény fegyelemben tartja őket. E nép a bajt, fáradságot nemesen tűri, a hideget és meleget kiállja, s a szükségbeli fogyatkozást, mint pusztanép fel sem veszi. Karddal, íjjal és kopjával fegyverkeznek. Fürkészők és szándékaikat rejtegetők. Ügyesen kilesik a kedvező alkalmakat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján.”

A korabeli magyar hadviselés fő taktikai elemei a tudatos és alapos felderítés, a kezdeményező szellem, az ellenség megtévesztése, a tervszerűen végrehajtott taktikai visszavonulás és a váratlan rajtaütés voltak.

Sok gondot fordítottak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is. Nagy csapat ló követte őket, részint táplálékul, részint pedig a lóváltás révén a menetteljesítmény fokozása végett. Az ellenséget az ütközetek előtt mindenhol a magyar fürkészők csoportja kísérte, általában nem kerültek velük harcérintkezésbe, de egy pillanatra sem tévesztették őket szem elöl. Nem körülárkolt táborban táboroztak, mint a rómaiak (bizánciak), hanem a háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve legeltették lovaikat télen-nyáron. Örseiket messzire, sűrűn egymás mellé helyezték el, nehogy egykönnyen rajtaütés érje őket. A harcban, nem mint a rómaiak, három hadosztályban állnak csatarendbe, hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választották el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak. A harcrend mélysége nagy, arcéle egyenes volt. E harcrendeken kívül, gyakran mögötte, tartalék haderőt állítottak fel. Feladata az ellenség figyelése volt, hogy mikor kell a harcoló sereg valamelyik részének segítségére sietni. Legjobban a távolból való harcot szerették és a cselvetést, az ellenség bekerítését, a színleges meghátrálást, a visszafordulást, az ellenfél csatarendjének megbontását. Amikor az ellenség menekült, kíméletlenül üldözték, amíg soraik teljesen fel nem bomlottak. Az egyedüli hatékony védekezés ellenük a várerősség volt, mivel a rendszeres ostromot gyalogság és ostromgépek hiányában nem kedvelték, ilyenkor kiéheztetéssel és a vár tüzes nyilakkal való felgyújtásával kísérleteztek.

A honszerző majd kalandozó magyar hadsereg kizárólag lovasságból állt. Felszerelése egységes, könnyű fegyverzet volt. Az ősmagyar lovas legfontosabb fegyvere az íj és a nyíl volt. Ez a „saggittae hungarorum”, ami Európát rettegésben tartotta, a kor leghatékonyabb fegyvere volt. Hordtávolsága az egykori európai íjaknak háromszorosa volt, a kezeléséhez legalább 10 évi, már a gyerekkorban kezdődő állandó gyakorlás volt szükséges, az idegenek, még ha kezükbe is kerül, nem sok hasznát vették, A harcos állandóan leeresztve, a derékszíjra csatolt bőrtokban hordta és csak a bevetés előtt ajzotta fel. Ezen kívül minden harcos rendelkezett még könnyű, hajlított szablyával és egy nehéz szekercével. Védelemre a sisak, az egymás mellé helyezett vasgyűrűkkel megerősített bőrvért és kerek kisalakú bőrpajzs szolgált. Harcfelszerelésükhöz tartozott még a vízen való átkelést elősegítő felfújható bőrtömlő, a jelzéshez szolgáló kürt és a csapattesteket (nemzetségeket) megkülönböztető kopjás zászló,

A X. századi magyarság harceljárásának legjellemzőbb vonása és ezúttal sikerük legbiztosabb alapja az íj mesteri használata volt. Ütközeteiknek a nyílharc annyira szükséges és nélkülözhetetlen velejárója volt, hogy támadást soha nem kezdtek, míg az íj a maga halálos aratását el nem végezte. Harceljárásukban két fő mozzanatot különböztetünk meg: a távol-harceszközökkel való előkészítést és a közelharcot. Ebben különbözött a magyarok harcmódja a nyugati harceljárástól. Mert míg a nyugati lovagok lebecsülték, sőt megvetették és így mellőztek a nyíl használatát, addig a magyarok harcászatában éppen ennek volt a döntő szerepe. Egy hátránya volt csak ennek a fegyvernek, használata az időjárás függvénye volt. Jól tudták ezt ellenfeleink, s győzelmeiket nem egyszer az íj találati pontosságát és hordképességét lényegesen befolyásoló esőnek, a ködnek köszönhették.

A nyilazásnak tehát harcdöntő jelentősége volt. A harcban segítette a magyar harcost és a lovát jellemző gyorsaság, amelyben a nyugati lovagok nem tudták utolérni. A rajtaütésszerű meglepetés, az ellenféltől való gyors leválás, a fokozott teljesítményt követelő átkarolási művelet mesteri keresztülvitele, a nyergéből visszafordulva nyilazó lovasnak és a gyors, kicsiny keleti lófajtának volt köszönhető.

A nyilazás természetéből és az ellenfél tömör oszlopban való felállásából következett a magyarok széles kiterjedésre való törekvése. Ez biztosította a nyilazás állandóságát, egységeik mozgékonyságát, a tömör vonalakban küzdő ellenfél legyőzését arcban és oldalban, s főként az ellenfél megtévesztését a saját erők helyzete és nagysága felől.

Amikor az első nyilazó rajok az ellenfél közelébe érve az íj használatának beszüntetésére kényszerültek, a térközben jobbra- balra kifordulva gyorsan visszavonulhattak anélkül, hogy a hátrább álló csoportok hadrendjét megzavarták volna. Helyükbe ilyenkor az utóbbiak léptek, ami a nyilazást állandósította.

A magyar harcmódot a támadás jellemezte. Azonban, ha csak lehetett, a legkisebb áldozatot kívánó támadási módot választották. Kerülték a kizárólagos arctámadást, kombinálták azt átkarolással, hátbatámadással, s mindig az utóbbiakon volt a fő súly. Nyugat hadseregeinek – beleértve a bizánciakat is – ezzel szemben éppen az arctámadás volt a fő taktikai elemiik, amely során páncélos lovasaikkal ércfalként igyekeztek ellenfelüket lehengerelni. Erre a nekirohanásra alapozták támadásuk sikerét, s ha ez elmaradt, tehetetlenül áldozatul estek a sokkal leleményesebb, ügyesebb fogásokkal élő magyaroknak.

Ezzel szemben a magyaroknál az arctámadást legtöbbször csak színlelték, és ezt kiegészítette a cseles visszavonulás. Ennek az volt a célja, hogy az ellenség a közelharc elől megfutni látszó magyarok után nyomuljon, és olyan terepszakaszra érjen, ahol már várták őt az oldalban felállított lesek. Ebben a pillanatban megszólaltak a kürtök, jelezve, hogy a döntő összecsapás most kezdődik. A színlelt visszavonulásban lévő és a nyergében visszafelé nyilazó oszlop hirtelen megfordult és az ellenfél felé rontott, akiket ugyanakkor oldalról és hátulról is megtámadtak a rejtekhelyeikről kitörő lesek, hogy pusztító nyílzáport zúdítsanak a meglepett ellenségre. A minden oldalról körülvett ellenfél sorai megbomlottak, s a lovagok menekülésre vették a dolgot. Ekkor repültek ki hüvelyükből a szablyák, kerültek marokba a szekercék, hogy elvégezzék a maguk halálos aratását. A zárt rendjében megbontott és nehéz lovaival gyors futásra nem képes lovasságra, vagy még inkább a gyalogságra a teljes megsemmisülés várt.

Az egy-egy hadjáratban 10-20 ezer főt kitevő magyar könnyűlovasság olyan gyorsan mozgó fegyvernem, amelynek akciórádiusza a bázistól 1000 kilométer. Ez abban az időben az utolérhetetlen gyorsaságon felül azt is jelenti, hogy a magyar haderőnek csaknem minden tagja önellátó. Tehát ellátmányban nincs az ellenséges területre utalva, hiszen füvön, vízen és tüzelő- anyagon kívül legfeljebb csak friss húsra, de erre sem feltétlenül van szüksége. Élelmiszer elrejtésével, vagy elpusztításával ellene tehát nem lehet védekezni, Ő azonban saját biztonságának veszélyeztetése nélkül pusztíthatja el az ellenséges lakosság készleteit. Ez a harcászat kétségtelen a kor legeredményesebb csatadöntő, és ami még fontosabb, az ellenséges területet elpusztító manőverező tényezője volt.

Az oldalamon közreadott történelmi leírás NEM a saját munkám. Szöveget a Keszi Hagyományőrző íjász egyesület weblapjáról vettem át. weblapomon az ő beleegyezésükkel használom fel.

 

Bölcs Leó bizánci császár „Taktika” című munkája (Földi Pál feldolgozása) alapján írta Berlinger Gábor

 

Az eredeti szöveget csak részleteiben szeretem volna felhasználni, de mivel a szöveg így teljes, a teljes szöveget átvettem. A Keszi Hagyományőrző íjász egyesület oldalán nagyon sok érdekes, és hasznos információ található. Így az érdeklődő figyelmébe ajánlom.

 

Az eredeti szöveg Kertai Zalán grafikáit tartalmazza.

v:4.0

Vessző javítás

Sajnos előfordul, hogy a vessző eltörik megsérül, tönkre megy.

Leggyakoribb sérülések:

– Nock törés

– Field leválás

– Bandázs sérülés

– Toll sérülés

– Vesző törés, repedés


Vesző törés, repedés :

Itt nincs nagyon mit tenni. Egyszerűen azért, mert ha a vesző test sérül, nem igazán tudunk értékelhető vesszőt készíteni belőle. Viszont a tartozékai (ha nem sérültek) felhasználtatók egy újabb vessző elkészítésére.

Nock törés :

Itt ketté kell választani a javítást, mert más a teendő fa, és más műanyag esetén.

– Műanyag nock:

A műanyag nock sérülésénél egyszerű a feladat. Le kell venni a sérült nockot, és ragasztani egy rá egy másikat. Az új nock felragasztásakor vigyázni kell a helyes irányra. Sajnos a vesszőkészítő sablon nem nagyon alkalmas (legalább is az enyém) arra, hogy a vesszőn megfelelően álljon a nock, az idegen az elhelyezkedést betájoljuk vele. Így marad a kézi beállítás. Ha van a nockon egy kis bütyök, és azt egyvonalban hozzuk a vezértollal, akkor a helyes irányba ál a nock.

– Fa nock:

Ez egy kissé nehezebb, bár ha csak a nock csorba , egy kis igazítással megoldható a probléma. Ha lehet akkor reszelővel, smirglipapírral egy kicsit gömbölyítsük le a külső részt, ha ott sérült a nock. Ha a belső rész sérül, akkor csiszoló vászonnal igazítsuk ki a sérülést. Viszont vigyázzunk, hogy a nock falat ne vékonyítsuk el, mert ezzel tönkretehetjük a vesszőt.

Nagyobb sérülés esetén a nock alatt le kell vágni a veszőt. Vigyázva, hogy a vesző hossza ne változzon, ha felragasztjuk műanyag nockot.

Ha új nockot alakítanánk ki a régi helyett rövidebb veszőt kapunk. Viszont ha felragasztunk egy műanyag nockot, akkor kaphatunk egy pompás gyakorló vesszőt. Bár kérdéses, hogy a fa nockot használók akarnak-e műanyag nock-os vesszővel gyakorolni. Én személy szerint össze szoktam gyűjteni hármasával, és elajándékozom, gyakorló veszőnek.

Műanyag nock felragasztásakor ki kell hegyezni a nock helyét. Ez azzal jár, hogy a bandázst le kell venni a vesszőről, sőt egyes esetekben még a toll egy részét is, de ha finoman választjuk le a tollat, vissza tudjuk ragasztani.

Field leválás:

Ebben az esetben egyetlen teendőnk van, ragaszunk fel másikat.

Ha a vesző test sérült, de a field sértetlen, nem érdemes kidobni egy jó hegyet. Hegyet elkezdjük melegíteni, a ragasztó elenged, és egyszerűen le kell húzni a vesző testről.

Bandázs sérülés:

Ez a hiba általában akkor történik ha rosszul rögzítettük a bandázst, lazán tekertük a testre, vagy összelövéskor a hegy végig húzta.

Ha egyszerűen lelazult valamelyik vége a bandázsnak tekerjük vissza a bandázst, és rögzítsük.

Ha elfeleljünk lakkot felvinni a bandázsra, akkor nagyon könnyen lelazulhat. 2-3 lövés után a bandázs lógni fog.

Sajnos egyes esetekben a bandázs annyira sérül, hogy egyszerűbb leszedni, és egy másikat visszarakni.  A sérült bandázst nem könnyű leszedni a lakk miatt.

Toll sérülés:

A toll elrojtosodik, összelövésnél megsérül. Ilyenkor a hibás tollat le kell venni, és felragasztani egy másokat. Ez így nagyon jól hangzik. Viszont van egy kis probléma. A toll nem jön le olyan egyszerűen. A bandázsokat le kell szedni. Ha jól bandázsoltunk ez nem is olyan egyszerű feladat, mert a lakk miatt az egész összeáll egy kemény anyaggá. Itt jön a snicer. Ügyesen, hogy a vesző ne sérüljön le kell vágni róla a bandázst. A tollat szintén. Mind a két műveletnél nagyon kell vigyázni, hogy a vessző test ne sérüljön. Ha leszedtük a rossz tollat ragaszunk egy másikat a helyére, bandázsoljunk vissza a vesszőt. Olvastam az ELEVEN könyvben (Reflex íjak), hogy a tollak alá ragaszunk matricát, így egyszerűben levehető a toll, mert csak a matricát kell lehúzni. Csak az a gond, hogy ha egy tollat szeretnénk cserélni ez nem jó módszer, mert ha leveszem a matricát, mind a három toll kuka. Bár lehet, hogy leválasztható a matricáról, ezt nem próbáltam ki. Igazából az egész matricás tollazást nem próbáltam ki, de akár működhet is.

v.4.0

Fa nyílvessző anyagok.

Nyílvessző anyagnak én a cédrust használom. Könnyen lehet vele dolgozni. Könnyű a fa nock kialakítása. Van aki nem tartja elég erősnek.

veszo_rozse

CÉDRUS

  • viszonylag könnyű

  • nem nagyon tartós

  • szép egyenletes szálszerkezet

  • jól pácolható

  • könnyen kiegyenesíthető

SITKA

  • nagyon rugalmas

  • legjobb súly és erő arány

  • egyenletes szálszerkezet

  • nagyon jó energiaelnyelő képesség

  • jól pácolható

  • könnyen kiegyenesíthető

DOUGLAS

  • nehéz súly

  • mérsékelten tartós

  • kevésbé egyenletes szálszerkezet

  • jól pácolható

  • nehéz kiegyenesíteni

JUHAR

  • nagyon nehéz

  • nagyon tartós

  • egyenes

  • nehéz pácolni

  • nehéz kiegyenesíteni

KŐRIS

  • nehéz súly

  • nagyon tartós

  • nem nagyon egyenes

  • nehéz pácolni

  • nehéz kiegyenesíteni

Borovi fenyő

Leggyakrabban felhasznált anyag

  • erős erezésű

  • puha

  • rugalmas

Hárs

  • puha

  • jó az ellenálló képessége

  • jól repül

Gyertyán

Őseink használták vesszőkészítésre

  • tömör

  • kemény

  • nagyon rugalmas

  • jó repülésű tulajdonságú

  • energia elnyelő képessége jó

  • erezete nagyon erős

A fa tulajdonságokat a következő forrásokból vettem át.

Forrás: A forrás levette a tartalmat az oldaláról.

v 4.0